(nem) Csak egy óra

Sziasztok!

Az egyik legnagyobb munkámmal jelentkezem ma, ami a mai napig kiemelt helyen van a szívemben.

Nagyon cuki háttértörténet is tartozik hozzá, amit nem bírtam pár könnycsepp nélkül leírni:

Mikor belevágtam ebbe a mintába, azt hittem, viszonylag hamar készen leszek vele, de kicsit elszámítottam magam. Apukámnak szántam, és mivel karácsony körül van a névnapja is, így erre a két ünnepre akartam befejezni. Sajnos nem tudom, mikor kezdtem neki, de a vizsgaidőszak, meg a karácsonyi készülődés lázában égve rájöttem, hogy nem fog elkészülni, így szomorúan lemondtam róla, és más ajándék után néztem.

Apukám szülinapja február elején van, így mondhatni „nyertem” még két hónapot. Abban a vizsgaidőszakban elég sokat voltam otthon, tanultam, majd a vizsgák végeztével is a szobámban ültem, és varrtam. Nagyon lassan haladtam vele, legalábbis elég sok volt a hímzendő rész, azt hittem sosem leszek készen vele. Apa csak annyit látott belőlem, hogy már megint az ágyon ülök/fekszek, nézem a tévét, és „nem csinálok semmit”. Néha bejött, akkor persze eldugtam mindent, így nem is sejtette.

Aztán egyszer csak elkészült. Még időben, keretezni is lehetett, nagyon izgatottan vártam, milyen lesz a végeredmény. Anyukámmal közösen választottunk neki keretet, viszont az elkészült műért csak ő ment el, de mikor megláttam, elállt a szavam. Órát szerettem volna belőle készíttetni, ahogy eredetileg az újságban is láttam.  Szerencsére a keretező vállalta így is, és profi munkát végzett, nagyon tetszett az egész.

Azt hiszem, azon a hétvégén át is adtam Apának.

Vacsora után történt, és Anya mondta, hogy mikor átadom, legyen ez a kísérő szöveg: „ez volt az a semmi, amit az elmúlt hónapokban csináltam”. Akkor még nem nagyon értettem, de mielőbb oda akartam adni. Apa még akkor sem sejtett semmit.

Izgatottan vártam, hogy kicsomagolja. Azt a pillanatot sosem felejtem el! Láttam rajta, hogy mennyire meghatódott, hogy mennyire tetszik neki. Még a keze is megremegett, a hangja pedig elcsuklott (: Azt hiszem, ez volt a legjobb ajándék, amit valaha adhattam Neki.

Ez után mondta el Anya, hogy Apa folyton zsörtölődött, hogy miért ülök reggeltől-estig a szobámban, és miért nem megyek sehova, meg amúgy is, már vizsgák sincsenek, időm is lenne, nem érti. Anya meg csak legyintett, hogy „jajj hagyjad már”.

Az óra azóta is az étkező falát díszíti, sikerült olyan keretet választani hozzá, ami tökéletesen illik a falhoz és a mintához is. A lakás legforgalmasabb helyén található, így mindig szem előtt van. Nekem személy szerint mindig az átadás pillanata jut eszembe, annyira jó ránézni.

Remélem Nektek is hasonlóan tetszik. Ha van vélemény, osszátok meg velem.

Szép napot mindenkinek!